A terhességi teszt

2009 november 12. | Szerző: Eszter |

 

Amikor a volt nőgyógyászom- a legfuzsitusabb, legfelületesebb szaki, akihez valaha is volt szerencsém- rendíthetetlen sztoikussággal megállapította – miután összetévesztett egy rákos betegével – hogy kisméretű, hátsó fekvésű méhem és petecisztáim-, amik egy holisztikus doktor szerint, akit később kerestem fel természetesebb gyógymódok után kutatva, egy elfojtott önvád produktumai voltak- szóval hogy mindez nem igazán kecsegtető nemzési esélyességemre nézve és hogy óvintézkedéseket kéne tenni, nem keseredtem el.
Sosem voltam nagy gyerekbolond, nem fordultam meg az utcán a tipe-tupák után, a családom leszármazottait inkább vérbeli szolidaritásból szerettem, az egyedüli gyerek, aki hosszabb ideig lekötötte a figyelmemet az a tizenkét évvel kisebb húgom volt, akit sokáig elő babként kezeltem, saját kedvtelésemre.
Gőgösségem tetőfokán- az ellentmondás nem véletlenszerű és szerintem teljesen logikus- úgy éreztem, hogy az utódnemzés a világ egyik legnarcisztikusabb cselekedete, az emberi hiúság Everestje hogy vérünk, ha már nem lehet másképp – ahogy nagyapám szokta mondogatni „mióta a halált feltalálták az élet nem biztos” – utódaink révén tovább éljen.
Hát én nem vagyok ilyen hiú, bizonygattam magamban, én simán tudnák egy örökbe vett gyereket ugyanúgy szeretni, mintha saját vérem volna, ha eljönne az idő, amikor szükségét érezném az anyaságnak. A híres anyai ösztön egyébként nálam ugyanannyira nem mutatkozott, mint a híres női intuíció.
Így, aztán amikor két hónap mindenféle cisztásbeteg-szimptoma megjelenése után a havim már nem csak döcögött, de teljesen kimaradt, szilárd meggyőződésem volt hogy beköszönt az ínfertilitás. Pánikról még most sem volt szó, csak egyre sürgetőbbnek éreztem egy kevésbé felületes nőgyógyász felkutatását.
Amikor a barátnőmhöz fordultam nőgyógyász-útbaigazítás végett és ő túlbuzgóságában – akkor úgy éreztem, hogy csakis annak minősíthető- azt ajánlotta, hogy végezzek terhességi tesztet nevetségesnek tűnt az ötlet. Á, nem vagyok terhes, mondogattam, csak steril…
De mivel hetekbe kerül, míg egy valamire való nőgyógyász fogadja az embert, hogy elüssem az időt úgy döntöttem, mégis elvégzem azt a tesztet, evvel legalább egy lehetőséget kizárva. És mivel a gyereknek anyja is, apja is van és a terhességi tesztet legjobb reggel elvégezni a beszerzésért a férjem szenvedett meg.
Pontban reggel hétkor bejelentettem hogy én most már nem akarok várni avval a teszttel, jó lenne, ha kerítene egyet nekem, most ha lehet.
A közelünkben két gyógyszertár van, ő természetesen úgy döntött azt keresi fel, amelyik csak nyolckor nyit és nem azt, amelyik állandóan nyitva tart, így bele került egy kis időbe, amíg visszatért a kenyérrel és a tejjel a reggelihez és a terhességi tesztel lelki nyugalmam visszanyerése végett.
A terhességi teszt felér egy bűvészmutatvánnyal, már csak észben tartani a pontos útmutatásokat-, mert ha valamit elront az ember időbeosztás vagy földrajzi elhelyezés szempontjából, akkor le is mondhat a helyes eredményről- szóval reggel nyolckor nagy megerőltetés a szürkeállománynak ezt végigcsinálni.
Aztán várni kellett, nem sokat de eleget, ahhoz hogy az ember lerághassa a körmét, ha nagyon akarja, vagy nagyon nem akarja azt a terhességet. De mivel nekem még mindig szent meggyőződésem volt hogy csakis negatív lehet eléggé nyugisan kivártam az 5 percet. És akkor megjelent az első vonal…és csigagyorsassággal, szellemélességgel követte a második…a teszt szerint terhes voltam!
Na mármost ehhez tudni kell, hogy ezek a tesztek szoktak hibázni, van úgy, hogy azt mutatják nem vagy terhes, pedig az vagy…de fordítva már nem érvényes a dolog.
Leültünk reggelizni, nem akadtunk ki, nem ugráltuk körbe a házat, inkább csak olyan gutaütött mosoly volt az arcunkon…
Nem volt meglepetés olyan szempontból, hogy nem igazán tettünk ellene semmit. Szándékos volt, nem véletlenszerű… az egyedüli meglepetés az egész dologban inkább az volt hogy az alulfejlett, hanyattesett, cisztailag hátrányos méhem két hónappal azután hogy eldöntöttük talán nem lenne rossz dolog idejéből pórbálkozni avval a gyerekkel, mert talán évekbe telik, míg lesz belőle valami- ahogy azt számos barátunk és ismerősünk tapasztalta hosszú próbálkozásaik során- szóval hogy az én hátrányos helyzetű méhem ilyen váratlan gyorsassággal mégis úgy döntött hogy üzemeltetni fog, ez azért mégis csak egy csodával határos!
Csak ültünk a konyhába és felidéztük a számtalanszor látott hollywoodi pillanatot, amikor mindenki ugrál az örömtől és úgy döntöttünk ezek, nem mi vagyunk…
Már közel öt hónapja ennek és még mindig nem tudom, igazán mit kellene, érezzek…néha nem tudom, mit tudok majd nyújtani ennek a gyereknek és megvilágosul bennem a valódi ok, amit avval takargattam, hogy a belőlem hiányzó hiúság számlájára írtam a gyerekvágy hiányát. Mit adhatok tovább ennek a gyereknek? Milyen értékrendet, milyen útmutatókat, amik szerint élje az életét? Én miszerint élem az enyémet? Én miben hiszek? És hogyan nevelhet gyereket egy olyan ember, aki nem hisz semmiben? Azt hiszem ez a legnehezebb feladata egy szülőnek, hogy mélyen magába nézzen, szembe nézzen, avval hogy kicsoda is valójában és ki lesz a gyereke számára.