Az első albumkép

2009 november 12. | Szerző: Eszter |

 Az első találkozások legtöbbször elmosódnak az emlkézetemben. Nem vagyok az első benyomás meghatározó jellegének híve, számomra a legtöbb első benyomás teljesen tévesnek bizonyult. Így nem igazan hordoz magával, számomra, egyetlen első találkozás sem valami meghatározhatatlan misztikumot, nem megrázó, nem döntő hatású és nem idéz elő semmiféle fordulatot. De ahogy azt a nép nagyon bölcsen mondogatni szokta – vagy inkább az új amerikanizált generációk- „Never say never”.
Minden meg tud változni egyetlen pillanat alatt, ha az ember olyasvalakivel találkozik, aki belülről változtatja meg a világát és rendezi át, teljesen akaratán kívül, az összes nézetét.
Nehéz ezt szavakba önteni. Talán ha kevésbé absztrakt módon közelíteném meg a dolgot, végül oda jutnák el vele ahonnan indulni akartam.
Az első orvosi vizsgálatnak nem volt semmiféle újdonságjellege. Az orvos megállapította, hogy van a méhemben egy fekete pont, és hogy az egy gyerek lesz majd, de jelenleg nem más, mint egy 5-6 hetes magzat, akiről egyelőre többet nem lehet megállapítani mert még túl kicsi.
Aztán telt az idő és a magzat fejlődgetett. Egyelőre ennek más jele nem volt, mint az állandó émelygő hányinger, a fáradtság, aluszékonyság és láss csodát: étvágytalanság. Úgy képzeltem mindig, hogy az embernek terhesség ideje alatt zabarohamai lesznek, de hát nem volt nehezen elképzelhető hogy az állandó hányinger az én hízásmániámmal párosítva étvágytalanságot eredményez. Így aztán a terhesség első két hónapjában fogytam. Amint később megtudtam, segítőkész internetes információforrásokból, ez a dolog sok jövendőbeli kismamánál jelentkezik az első trimeszterben, teljesen szokványos és egyáltalán nem káros a babára nézve, aki egyszerűen elvonja a táplálkozni nem kívánó anya szervezetétől azt, amire szüksége van.
Na de nem kell megijedni, a súlygyarapodás előbb utóbb bekövetkezik, ez törvény.
A harmadik hónapban sem voltam még egészen jól, de legalább nem kellett minden öt percben ledőlnöm. Gyakran mondogattam a páromnak, főleg egy éjszaka akadtam ki igazán, amikor egész hajnalig valami leírhatatlanul szörnyűséges has-hát- hányingerrel vegyített- fájdalmak kínoztak-, hogy ha netán valamikor második gyerekről lenne szó, ezeket a pillanatokat jutassa eszembe, mert rögtön meggondolom magam.
Na de ez is elmúlt, nem szívesen emlékszem rá, mert hiszi a fene, hogy a fájdalmat idővel elfelejti az ember, én most is annyira fel tudnám eleveníteni, ha rá gondolnák, hogy újra fizikailag átérezném az egészet.
Na egy szó, mint száz, lejárt az első három szörnyűséges hónap- nem akarok senkit, megijeszti, nem mindenkinél jelentkezik ez a hányingeres periódus- és eljött a második orvosi vizsgálat ideje.
6 héttel később – mert ha minden rendben van a terhességgel kb. ilyen időközközönként, kell az orvost meglátogatni- manóka- ahogy később elneveztük, mert a magzat, poronty, baba valahogy túl közönséges volt őfelségének, szóval az én hányingeres, nem-evéses periódusomban manóka zavartalanul fejlődött és ezt meg is mutatta nekünk az orvos bácsi.
Az első találkozás
Manóka, azt mondja Szilárd – aki ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjön a vizsgálatra- integetett nekünk, vagy inkább neki? Na, nem tudom hogy integetett e vagy sem, de minden esetre nagy benyomást keltett. Átvetette magát a fején, mert szörnyen idegesítette, hogy köhögtem- kapálózott, majd amikor megkapta a helyét hanyatt dőlt. Megszámoltuk az ujjait, mind a helyükön voltak- attól kezdve, aki elment vadászni addig, aki mind megette- és megnéztük a szívverését. Ez volt az első olyan első találkozás, amelyik tartós benyomást gyakorolt rám és egyszer és mindenkorra megváltoztatta a világképemet.
Nem rég egy Müller Péter Mesterkurzuson vettem részt és a „nedves-pelenka” metaforája nagyon megragadott. Arról beszélt, hogy van az emberi lélek mélyén egy majdnem perverz örömforrás, a fájdalom. Hogy van úgy, hogy az ember annyira beleéli magát a szenvedésébe, hogy az már örömforrássá válik, élvezi, azt hogy szenved. Mint a gyerek, aki magán hordja a pisis pelenkáját, kényelmetlen és nehéz, de azért mégsem válna meg tőle, mert olyan jó meleg. Mosolyognom kellett, mert magamra ismertem. Arra jöttem rá hogy az embereknek talán- vagy legalábbis nekem- azért olyan nehéz boldognak lenni, mert öntudatlanul állandóan szabotálják magukat. Nehéz dolog a nyugodt boldogságot értékelni, mert nem vagyunk megérve rá… és ha nem vagyunk megérve rá akkor alkalmanként unalmasnak érezzük. Kell a dráma, hogy érezzük hogy élünk (lásd Johnny Cash- Hurt című dalát), mert a nyugodt boldogság az egyfajta lebegés, nincsen szélvihar, nincsen még szellőcske sem, csak egy végtelenül derűs égbolt.
Ez a nyugodt boldogság elfogadást feltételez. Nem beletörődést, hanem valami többet ennél. Egy szelíd tudást és megértést, egy halvány elnéző, de nem lenéző, mosolyt.
Mindig irigyeltem a nagymamámat, aki megzavarhatatlan nyugalommal, lelki derűvel tudott kezelni bármit. Volt az arcán valami megvilágosultság, ismert valami titkot, amit nem tudott elmondani, mert ő sem értette igazán, nem tanulta, nem adták tovább neki, egyszerűen benne volt és ettől másképp látta a világot és az ő szerepét benne.
Néha nehezen fogom fel azt is, hogy most már- már egy jó ideje- a saját lábamon állok. És habár a szüleim kisegítenek, ha szükségem van rá, már nem felelősek értem. Felelős vagyok magamért és hamarosan valaki másért is felelős leszek, aki most ott bukfencezik a hasamban és egészen nyilvánvalóan- még csak 12 hetesen- ember formája van.
Azt hiszem itt az ideje most és mindörökké levetni azt a pisis pelenkát!
„Abban nincs semmi csodálatos, ha valaki másnál kiválóbbak vagyunk. Igazi csoda a korábbi önmagunkhoz képesti kiválóságban mutatkozik meg.” – tartja egy hindu mondás.
Már egy ideje megpróbáltam elindulni ezen az úton, kisebb nagyobb sikerrel, mert ha más nem is, egy gyerek, aki majd tőled kell tanulja az életet, késztet erre a változni akarásra. És amíg ő tőled tanulja az életet a te feladatod meg tanulni tőle jobb embernek lenni! Erre ébresztett rá ez az első találkozás.