Kismama (rém)álmok

2010 január 6. | Szerző: Eszter |

 

Mindenki szokott álmodni. Nem arra a nyitott szemű ábrándozásra godolok amikor tiszta rózsaszínre festjük az Isten-teremtette szerfölött-sok-színben-pompázó világot, hanem arra az álomra amit nem mi szövünk, vagy legalábbis nem tudatosan, hanem ami meglátogat minket a lehető legelképzelhetetlenebb, gyakran korántsem rózsaszín formáiban, és ami állítólag azokat a képeket dolgozza fel amikkel napközben találkoztunk és amiket nem tudtunk magunktól, tudtosan feloldani.

 

Hogy ez részlegesen igaz, azt nemrég újra tapasztalhattam, amikor a november-december periódusban lezajlott álamelnök választási – igen szemetesen szórakoztató- kampányban túl sok és rendszeres politikai adásnak tettem ki tehetetlenül szenvedő szürkeállományomat. Következésképpen Geona és Basescu álmomban is megtiszteltek és – a valósághoz hűen- igen értelmetlen vitákat folytattak. Gondolom nem kell itt különösebb képpen kifejteni I.L. Caragiale elkápráztató időtlenségét.

 

Nem kívánok elméleti eszmefuttásokba keveredni. Az érdeklődők kényük- kedvükre olvashatják Sigmund Freud és Carl Gustav Jung álomértelmezési munkáit. Csak arra szeretném felvonni a figyelmet hogy vannak azért olyan álmok amik nem hozhatóak ilyen eggyértelmüen kapcsolatba a mindennapi valósággal. Vannak olyan álmok amik visszatérnek és sokkal mélyebben, burkoltabban jelenlevő problémákra mutatnak rá, vagy eltorzítják őket.

 

Van nekem is kettő jelentősebb belőlük. Az egyik visszatérő álmom az hogy felfele megyek valami lépcsőkön, néha lépcsőházban vannak, néha csak úgy lebegnek a semmiben. Amikor elég magasra érek, csak akkor veszem észre hol vagyok és hirtelen szédülni kezdek, de mindig az utolsó pár lépcsőfok elött…hirtelen le kell üljek, vagy hason kúszva megyek tovább. Ilyenkor általában megszakad a lépcsősor, pontosan ott ahova nekem következőre kellene lépnem…

 

Érdekes módon a valóságban nincs tériszonyom, vagy legalábbis nem volt…amíg manóka nem volt a hasamban (azóta sok mindentől félek amitől addig soha…például a kutyáktól).

Na most persze az ilyen tipusú álmokat nem lehet szó szerint értelmezni. Úgy hogy, nem mintha mindent elhinnék amit a világhálón olvasni lehet, de az érdekesség kedvéért rákerestem az álomfejtő weboldalakon a lépcső értelmezésésre.

Kicsit sem lepett meg hogy sok egymásnak ellentmondó információval találkoztam. A leggyakoribb vélemények a következő képpen oszlanak meg: egyesek szerint a lépcső a szerelem, az ösztönök jelképe, mások szerint a fejlődésé (mentális, érzelmi vagy anyagi téren), de a legérdekesebb- és ne feledkezzünk meg róla hogy Freudról beszélünk, szóval Freud egy pácienséről beszélve a lépcsőn járásról mint  a coitus jelképéről beszél.

 

Na egy szó mint száz ha a lépcsőt a szekszualitással, illetve szerelemmel azonosítjuk  és sosem érjük el a lépcső tetejét, akkor ez azt jelenti, különösen nők álmában (mondják a „szakértők”) hogy a nő nem érzi magát elég kívánatosnak, vonzónak. Nem akarom beleártani magam egy hosszú eszmefuttatásba arról hogy miért nem lehet ezt ilyen egyoldalúan elemezni, csak arra a tényre vonnám fel a figyelmet hogy ez a visszatérő álmom megszünt mióta terhes vagyok. Érdekes módon sosem éreztem magam kevésbé vonzónak mint most, főleg az utóbbi hetekben mióta a hasam gigantikus méreteket öltött. …és a lépcsökről mégsem álmodok többet. Igaz ugyan hogy a férjem egyetlen napot sem szalaszt el anélkül hogy elmondaná milyen szép vagyok és milyen édes pocim van….

 

Hasonló módon eltünt egy másik visszatérő rémálmom, amikor valamilyen háboruban megölik az egész családomat és csak én élem túl (egy lélekvándorlással és előző életeket feltáró regresszióval foglalkozó ismerősöm szerint az előző életem a második világháború idején zajlott).

 

De lettek új (rém)álmaim terhességem óta. Főleg most, az utolsó pár száz métert járva egyre több érdekes dologról álmodok.

 

Egyik éjjel örömmel konstatáltam hogy a hasam (illetve a méhem) teljesen visszahúzodott a szülés után. De nem sokáig örvendtem lapos hasamnak, mert az állapotom nagyon hamar megváltozott amikor rájöttem hogy a babának nyoma sincs és eszeveszetten keresni kezdtem.

 

Egy másik éjszaka, amikor nagyon rugdosódott, azt álmodtam hogy kidugta a kicsi kezeit a hasamból és megfogta az ujjam. Ami nagyon kellemes érzés volt, csak aztán arra lettem figyelmes hogy hat-hat ujja van mindkét kezén és hamar hívtam a férjem hogy ő is számolja meg, de ő egyre csak ötöt számolt. Végül abban egyeztünk meg hogy majd a nőgyógyász megszámolja és megoldja a helyzetet. Érdekes módon az hogy a baba képes kikönyökölni az anyaméhből, az nem rémített meg, csak ne legyen 6 ujja….

Ezt is lehetne értelmezni bőven…de most nem akarom belelovagolni ilyesmibe magam.

 

Végkövetkeztetésként csak annyit irnák hogy semmi sem összehaszonlítható avval az érzéssel amikor ide-oda táncol a hasamban. Még az sem amikor álmomban az arcát látom. És még akkor is ha rengeteg dolog aggaszt, és ilyen-olyan formában felüti a fejét az álmaimban, nem várom ennek a periódusnak a végét.

Minden barátnőm aki már szült, még akkor is ha nagyon szereti a gyerekét, hiányolja a babahasát!